Az evés alapvető emberi ösztön, a létfenntartás egyik eszköze. Azonban vannak esetek, amikor ez az ösztön nem a test irányából, hanem máshonnan kapja a parancsot az evéshez. Ilyen esetek például, amikor boldoságforrásként, önjutalamazásként, vagy pótcselekvésként használjuk az evést. Ez annyira összekapcsolódott életünk szinte minden területével, hogy már alig tudunk olyat megemlíteni, ahol ne lenne jelen. Elég csak párat felsorolni, hogy lássuk, szinte a mindennapok feladati között mindenhol jelen van életünkben:
- nassolás filmnézés közben
- munkaebéd, munkavacsora
- baráti összejövetel, kerti parti
- ünnepelünk, akkor díszvacsora, díszebéd
- egy jó film/könyv helyett gasztro show a TV-ben.
Egyszóval, minden az evésről szól. Ezek kialakulásában azonban nagyon sok tényező szerepel.
Dr. Phillip Ballard, orvos és pszichiáter szerint az utóbbi 20 évben napjainkra már több érzelmi problémánk van, mint korábban bármikor a történelem folyamán. A szakértő szerint pedig a túlsúlyhoz vezető felesleges evést 75%-ban az érzelmi problémák gyógyítására használt táplálékbevitel okozza. Folyamatosan bűnösnek, csalódottnak, rossznak, „trendkívülinek” érezzük magunkat. A depressziónak, reménytelenségnek, szeretethiánynak, haragnak, unalomnak szintén semmi köze az éhségérzethez, mégis ösztönösen is az evéssel igyekszünk gyógyítani ezeket az állapotokat. Ugyanakkor a rendkívüli boldogság is hajlamossá teszi az embert, hogy dobja a diétát.
Az evés sokszor csupán pótcselekvés, mely valamilyen érzelmet igyekszik kiváltani. Ilyen lehet a tudati alatti gondok elkerülése is, vagy a szeretethiány. Érzelmi életünkhöz a hormonzavar is szorosan kötődik, amivel ismét visszakanyarodunk a mentális egészség és az elhízás szoros kapcsolatához.
Lelkünk folyamatosan harcban áll a külvilággal – mindig összehasonlítást végez –, s ehhez számos önálló stratégiát hoz létre a túlélés érdekében. Egyes esetekben az elhízás egy védekező mechanizmus. Falakat építünk magunk köré, hogy megvédjen bennünket a külvilágból eredő fenyegetésektől. A szervezet zsírtartalékkal párnázza körül magát, mely látszólagos biztonságérzetet nyújt. Ennek a védekező mechanizmusnak ugyan fontos szerepe van a túlélés terén, de ha nem tudatosan, érzelmileg megerősödve vesszük fel a harcot a fenyegetéssel szemben, akkor csak a „rejtőzködéssel” további problémákkal kerülünk szembe. Ez a fajta védekezés ugyanis leterheli a szevezetet, így más funkciók ellátására már alig marad energiája. Az anyagcsere lelassul, ami pedig újabb kilókhoz vezet.
Az evés mint szenvedély sokszor azért alakul ki, mert magunkba zárunk érzelmeket. A férfiakat például az egész történelem során arra tanította a társadalom, hogy a ki nem mutatott érzelmek teszik a férfit férfivá. Ennek igazolására az alkohol mellett az evés lett a másik leggyakoribb megoldása az érzelmek feloldásának.
A gyermekek és kamaszok esetében gyakran jelentkező depresszió, egyedüllét, elmagányosodás, kisebbségi érzés (nem vagyok elég jó) mind a szeretet és figyelem hiányából ered. Ezeket az érzéseket pedig, ha nincsenek kezelve, akkor viszik át a felnőttkorba, melyben ugyancsak az evéssel igyekeznek továbbra is kompenzálni. Jutalom gyanánt eszünk, mely gyors kielégüléshez vezet, mely a boldosághormonnak nevezett dopamin termelését serkenti, ami pedig aktiválja az öröm központot az agyban.
A feldolgozatlan veszteségérzés szintén elhízáshoz vezethet. Megrekedünk egy olyan állapotban, melyből képtelenek vagyunk továbblépni. A szervezet – mivel a test–lélek–szellem egységet alkot – hasonlóan reagál, vagyis a felvett táplálékot rabul ejti, s ragaszkodik a megtartásához.
Amikor egy egyén többször eszik egy bizonyos élelmiszert, hogy megtapasztalja az általa nyújtott kielégülés pozitív érzését, akkor ez az ismétlődő magatartás felülírja az agyban a jó érzéshez vezető természetes lelki kódot a jóllakottsággal, s innentől már csak ennek a kódnak engedelmeskedik. Ugyanez a helyzet, ha stressz vagy idegesség hatására eszünk. Ilyenkor a vérben a feszültség hatására megnő a kortizol – másnéven stresszhormon – szintje, amely édes és sós ízt, valamint szénhidrát iránti vágyat okoz. A szénhidrát bevitele ugyanis megnyugvást eredményez. Ha ez a folyamat rendszeressé válik, akkor az agyban a stresszoldásra is az evés lesz a „természetes” válaszreakció. De itt említhetnénk meg az örömükben evőket is, akik örömükben külön jutalomhoz akarnak jutni, és érzelmeiket az ízek világában vezetik le.
A legtöbb esetben az érzelmi evő nem tehet arról, hogy a táplálkozással, mint egy reflexszerű viselkedéssel igyekszik kifejezni érzelmeit, hiszen más úton képtelen erre, mivel ezt tanulta gyermekkorában. Sokszor elkövetett szülői hiba, hogy a babát minden egyes sírására azonnal megszoptatják, vagy cumisüveget dugnak a szájába. Fel sem merül, hogy esetleg csak egyedül érzi magát, babusgatásra vágyik, vagy pelenkát kell cserélni. Ez rögzül a baba agyában, s a későbbiekben, felnőttkorban is az evéssel oldja meg gondjait.
Az életmódot nagyban befolyásolják a családból hozott minták. Ha csak akkor lehettél jó az asztalnál, ha mindent megettél a tányérról, akkor ezt a mintát felnőttként is követni fogod. Ennek tipikus esete a konyhamalac anyuka, aki ugyan gyermekként szülei elismeréséért evett meg mindent, felnőttként – anélkül, hogy tudná miért – mindent megeszik, ami a tányérokon maradt.
A nevelés hasonlóan működik az öröklöttnek hitt, túlsúlyhoz vezető betegségek esetében is, hiszen itt sem a túlsúlyosság öröklődik, hanem a túlsúlyt, a betegséget előidéző életszemlélet, gondolkodásmód, melyet mintaként kaptunk felmenőinktől.
Mint láthatjuk, lelki életünk, érzelmeinkre adott cselekedeteink megértése nélkül aligha tudjuk felismerni túlsúlyunk valós okát, hiszen a mai világban már mindenre az önjutalmazást adják megoldásként. A világ ugyanis az sugalmazza, hogy nem változtatnod kell, hanem gyors kielégülést kell elérned, bármi áron. Ezt a kódot azonban képesek vagyunk felülírni, hiszen a mi testünk, a mi programunk fut rajta. Legyen az szülőktől, avagy a társadalomtól átvett minta, képesek vagyunk újraprogramozni önmagunkat!
